Akár azt is mondhatnánk, hogy megállt az idő Maliban, hiszen néhány évvel ezelőtt még a magyar médiában is fel-feltűnt egy-egy tudósítás az ország északi részén fekvő régiókban zajló katonai konfliktusról és bár az érdeklődés az ország iránt alábbhagyott, sajnos a főcímek nem igazán változnának, hiszen alig pár napja hétvégén (február 3. és 4.) nagy valószínűség szerint a korábban az egész régiót uraló szélsőséges iszlamista frakció egyik csoportja megtámadta Talataye települését és több emberrel végeztek, mire a régiót ősi földjének tekintő és annak függetlenségéért harcoló tuareg Mozgalom Azawad Jólétéért (MSA) egyik frakciója ellentámadásba ment át és el nem űzte a fanatikus támadókat.
És ez csak egyetlen kiragadott hír volt az elmúlt hónapok eseményeiből, tehát mondhatjuk, hogy az egykor afrikai mintaállamnak számító Maliban a 2012-ben kirobbant lázadás óta nem sikerült megteremteni az annyira áhított stabilitást, hiába próbálkozik az ENSZ és Franciaország is rendületlenül. Emlékezhetünk rá, a mostani konfliktus úgy kezdődött, mint több hasonló már korábban (1963-ban és 1990-ben), amikor is az Észak-Malit hazájuknak tartó és ott független államot alapítani kívánó tuaregek lázadást kezdtek a központi kormányzat ellen. Legnagyobb szervezetük az Azawadi Nemzeti Felszabadítási Mozgalom (MNLA) alig négy hónap alatt, 2012. januárjától áprilisig eljutott oda (köszönhetően egy közben lezajlott katonai puccsnak), hogy uralma alá vonta Észak-Mali jelentős részét és kikiáltotta Azawad függetlenségét.
A harcok ezen fázisában több szélsőséges iszlám szervezet is támogatta a tuaregek harcát, de Azawad függetlenné válása után gyorsan egyértelmű váltak a tuaregek és az iszlamisták közötti ellentétek, így a felek egymással is háborúba kezdtek, amelynek eredményeként a legnagyobb észak-mali városok, Kidal, Gao és Timbuktu is a szélsőségesek kezére került, a tuaregek pedig visszaszorultak oda, ahol az elmúlt éveiket is töltötték – a sivatagba. Ekkor léptek színre a franciák, akik az Afrikai Unióval karöltve nagyon rövid idő alatt visszafoglalták az északi területeket a kormány számára – csak hát a kormány képtelen volt és jelenleg is képtelen ellátni feladatát északon, így bár a korábbiakhoz képest az erőszak szintje visszaesett, a tuaregekkel kötött kormányzati béke ellenére Észak-Mali továbbra is egy instabil, veszélyes régiónak számít, a tuaregek harcolnak az iszlamistákkal, az iszlamisták a kormánnyal és a kormány a tuaregekkel.
AFP Fotó.
És ebben a helyzetben próbál valamiféle stabilizáló erőként jelen lenni az ENSZ missziója, a MINUSMA, de hát nem egyszerű a helyzetük, csak 2017-ben 220 alkalommal támadtak a békefenntartókra a régióban és 2013-as kivezénylése óta közel 200 embert veszített a 11 ezer fős kontingens. Csak januárban több tucat, halálos áldozattal járó összecsapás történt Észak-Maliban és az ENSZ embereit is többször megtámadták már az idei évben. De nem csak az ENSZ érzi, hogy ez a terület létfontosságú a régió és egész Európa számára, hiszen erre vezetnek a nagy migrációs, drogkereskedelmi és legális kereskedelmi útvonalak is, így Franciaország még mindig több ezer katonát állomásoztat itt, vannak itt amerikai katonai egységek, de például az Európai Uniónak is van itt kiképző kontinengse és az európai országok még fizetnek is a szomszédos országoknak (például Nigernek) a katonai támogatásért.
És a jelenlétre szükség is van, ugyanis a mali kormány (és az idei évi elnökválasztásra készülő elnök, Ibrahim Boubacar Keïta, IBK) számára nem prioritás az északi régió, az ország lakosságának 90%-a délen lakik és így északon délről származó katonáknak kell harcolniuk a békéért egy olyan helyen, ami még gazdaságilag sem fontos Bamako számára – nem csoda tehát, hogy a katonák morálja sem túl jó és jelenlétük csak növeli a helyben működő lázadó szervezetek támogatottságát. És a hosszútávú megoldás pontosan ebben a kérdésben rejlik, ugyanis a kormány nem igazán tesz sokat a helyzet rendezéséért, egyes településeken hosszú évek óta nem láttak kormányzati tisztviselőt, Bamako hallani sem akar bármiféle északi autonómiáról, nincsenek fejlesztési programok és támogatások, amit ha azzal kombinálunk, hogy egy itteni anyának átlagosan hat gyermeke van és a populáció fele 16 év alatti, egyértelműen látható a jövőkép.
Az országban már 2015 óta létezik elvileg a lefegyverzési, leszerelési és reintegrációs (DDR) folyamat, de hiába volt 8 állomás és koordinációs központ a tervekben, jelenleg egyedül Gaoban működik a központ (amelyet alig pár hete rohantak le szélsőségesek), de a több tucat lázadó csoportosulás nem igazán akar résztvenni a folyamatban, mert nem látják biztosítottnak a kormányzati ígéretek megvalósulását (fejlesztések, autonómia, politikai képviselet stb.), a kormány pedig a DDR mozdulatlansága miatt nem akar egy fillért sem elkölteni északon, szóval patthelyzetben van ez a folyamat is. Jelenleg tehát úgy tűnik, hogy ki kell várni a választások eredményét, mert addig túl sok minden nem fog történni és a választások után talán ismét lesz politikai akarat az észak-mali stabilitás és béke végleges megteremtésére.
És csak hogy felfogjuk, mennyire komplex is a helyzet az ország északi részén, nézzük meg, hogy egyáltalán hány típusba sorolható fegyveres alakulatok léteznek a palettán: először is vannak a tuaregek, akik egy Azawadi Mozgalmak Szövetsége (CMA) nevű csoport égisze alatt harcolnak a függetlenségért, aztán vannak a kormányt támogató fegyveres csapatok, köztük tuaregek is (ők a Fegyveres Alakulatok Platformja név alatt tömöríthetőek, ide tartozik pl. a GATIA nevű frakció is), aztán vannak a szélsőséges iszlamista csoportok és végül vannak az önszerveződő, önvédelmi milíciák is, akik mind különböző célokért, különböző etnikai, vallási célok nevében harcolnak – és ehhez jön hozzá a hadsereg, az ENSZ, az AU és a többi segíteni igyekvő katonai alakulat.
twitter.com/napiafrika
